Fodor Réka

Együtt könnyebb, mint egyedül

Dr. Fodor Réka missziós orvos, az Afréka Alapítvány alapítója előadóként látogat el hozzánk Balatonfűzfőre. Első BALAKAT-ja előtt a szentségimádáshoz és az eucharisztiához való kapcsolatáról kérdeztük, ennek kapcsán pedig arról is mesélt, miként táncolt Nigériában több mint négy órán át Jézusnak.

Hogyan, mikor vált fontossá számodra az eucharisztia és a szentségimádás?

Több állomása van annak, hogy az embert megérintse Jézus jelenléte. Mi, a férjemmel felnőtt megtérők vagyunk, és lényegében a házassági felkészítés során – melyen, őszintén szólva, a szép, fehér ruhás templomi esküvő miatt vettünk részt – indult el bennünk egyfajta érdeklődés. Ebből bontakozott ki aztán egy szentségi házasság, de hát mindaz, amit akkor az eucharisztiáról tudtam, az a mai fejemmel még egy nagy nulla volt. Sebaj, legalább elindultunk.

Akkor eldöntöttük a férjemmel, hogy bérmálkozunk is, de akkoriban nekem az, hogy ezeknek a szentségeknek a valós jelenléte mekkora kegyelem, nem esett még le egészen. Sokáig azt gondoltam, hogy ezeknek a vétele, a tisztelete azok csak ilyen szokások. Az, hogy az eucharisztiában az élő Krisztus testét kapom – ezt nem értettem.

Hatalmas lépés volt, amikor A szentségimádás iskoláját végigcsináltuk. Elkezdtük megérteni, a maga mélységében, hogy valóban ez a legnagyobb misztérium. Érdekes módon én mindig is kerestem a misztikát, amikor még kereső voltam; vizsgáltam a keleti vallásokat is, és pont azt nem vettem észre, hogy a katolikus hitben van a legnagyobb misztérium.

Erre akkoriban döbbentem rá, amikor már missziókon vettem részt Afrikában. Ott értettem meg valamit a belőle fakadó önfeledt boldogságból. Ennek a ráébredésnek az utolsó állomását 2019. novemberében éltem meg Nigériában, ahol részt vettem Krisztus Király ünnepén. Ott kint ekkor szerveznek hatalmas, több ezer fős körmeneteket, több órán át tartó zenés-táncos dicsőítést az eucharisztia és Jézus tiszteletére, mert úrnapján náluk monszun van, azt elmosná az eső. Az, hogy négy és fél órát táncoltam Jézusnak afrikai dicsőítő zenére, katolikus lelkülettel, ez hatalmas felismerés volt számomra.

Jézus mindenhol ott van, Jézus mindenhol ugyanaz. Mégis, mi az, amitől számodra egy helyszín – sajátos spiritualitásából fakadóan – meghatározóvá válhat a lelki megélés, az Istennel való találkozás szempontjából?

Bizonyára vannak emberek, akiknek egy-egy helyszín sokat tesz hozzá egy szentségimádáshoz, egy ünnepléshez. Számomra is vannak ilyen szeretett, spirituális helyszínek, ám az én megélésemben nem is annyira a helyszín, sokkal inkább az emberek a fontosak. Például az imént mesélt élményem, a körülbelül ötezer emberrel közösen megélt dicsőítés számomra azért fontos, mert oké, hogy ez fizikai, szemmel látható dolog, hogy egy tömegben sokan vagyunk, de ott mégiscsak megjelenik az a sok hit. Ők, az emberek nemcsak ott vannak darabra, hanem egyben annyi hívő lélek is van jelen, ahány ember – és ez egy fantasztikus élmény. Ha én azt érzem, hogy ötezer szív egyszerre dobban, és mi mindnyájan a katolikus hitünket megvallva, az eucharisztiát központba helyezve ugyanabban hiszünk, számomra az a spirituális gyönyör.

A legnagyobb fájdalmam ebben a vírusos időszakban éppen ennek a hiánya. Fájdalmat okoz, hogy nem lehetünk sokan egyszerre jelen, hogy nem tudok kapcsolódni olyan sok emberhez fizikailag. Ez egy hatalmas próbatétel.

Említetted, hogy felnőtt megtérő vagy, és ma már más szemmel nézed az eucharisztiát, mint ahogy a legelső találkozások alkalmával láttad. Mit mondanál a saját fiatalkori énednek, miért fontos egy ember életében az eucharisztia? Mit mondanál a mai fiataloknak?

Ha valaki nekem akkoriban erőszakosan azt mondja, hogy muszáj szeretni, tisztelni az eucharisztiát, akkor biztosan behúztam volna a kéziféket. De ha azt mondta volna, hogy figyelj, ez itt Jézus teste, akkor meg valószínűleg megmosolygom. Valahogy úgy gondoltam, ez csupán egy jelkép, de nem igazán hittem benne.

Ez egyébként egy folyamat, egy érés; biztos, hogy máshogy hiszem el, hogy Jézus van jelen az Oltáriszentségben, mint tíz évvel ezelőtt; és nagyon remélem, hogy tíz év múlva is máshogy fogom elhinni, mert ha nem, az azt jelenti, hogy én már nem fejlődök, ami nagy baj.

Tehát, szerintem először azt fontos tisztázni, hogy hiszem-e azt, hogy Jézus feltámadt? Mert ha nem, vagy csak remélem, akkor mindez csupán egy jelkép lesz. Amíg én azt gondoltam, hogy az eucharisztia csupán egy jelkép, addig én csak szerettem volna hívő lenni, de nem tudtam hinni.

Viszont, ha én ma elhiszem, hogy Jézus feltámadt, akkor el kell hinnem, hogy ebben az esetben arra is van mód, hogy ez tényleg Jézus teste.

Mindazoknak, akik még nem hiszik, csak remélik, esetleg csak szeretnék hinni, hogy Jézus van jelen, nekik azt javaslom, azért menjenek el egy szentségimádásra, vagy jöjjenek el a BALAKAT-ra, mert hátha abban a gyönyörű kegyelemben részesülnek, hogy ott kerülnek közelebb ehhez a hithez. Akár amiatt, mert többen vannak jelen, más hívők és más keresők is, vagy mert az adott helynek, ahogy ennek a hétvégének is van egy egyedi, sajátos lelkisége, Másokkal együtt, közösségben pedig biztosan könnyebb lesz, mint egyedül.

A szentségimádási hétvége névadója, a helyi munkáslány, Bódi Mária Magdolna a XX. század első felében élt és halt meg vértanúként. Milyen az afrikai keresztények kapcsolata a vértanúsághoz?

Ha elhisszük, hogy tényleg Jézus van jelen, akkor megértjük, hogy miért is vállalták az apostolok a legkegyetlenebb vértanúhalált. Afrikában ugyanezt tapasztaltam: az, hogy valaki vértanú lesz, hogy elrabolnak, meggyilkolnak vagy felgyújtanak egy papot – ez mindennapos. És mégis így vannak ötezren az Oltáriszentség előtt, és így táncolnak Jézusnak órákon át.

Itt már nem arról van szó, hogy mennyire ciki, hogy valaki hívő, vagy megmosolyogjuk, mert a vallása miatt bizonyára butuska. Ott lelövik a hívőket, és ők mégis boldogok. Hiszik, hogy ott Jézus van.

Az interjút Leitner Veronika készítette.
A Rékáról készült képért köszönet Ambrus Marcsinak.

Kapcsolat

Bármilyen kérdéssel keress bátran minket az info@balakat.hu e-mail címen!

Kövess minket a facebookon is!