Imanyelvünk a zene

Az imperfectum együttes méltán ismert ma Magyarországon a keresztény zenei formációkat kedvelők körében. A zenekar neve összeszövődött olyan fogalmakkal, mint a szentségimádás, az áhítat, a csend.

Az elmúlt évek során bejártátok az országot, visszatérő vendégek vagytok a legnagyobb találkozókon, és a kistelepülések életét is gyakran felpezsdítitek. Mutassátok be kérlek pár szóban magatokat: kik alkotják a zenekart, hogy alakult ki a formáció, milyen hangszereken és milyen zenét játszotok?

Lali: Az együttes 2000-ben alakult, majd 2003-ban indult el a nyilvános működése. Azóta számos változást éltünk meg az együttes életében: egyetemistákból felnőtté, dolgozó emberekké, apává, anyává váltunk. A jelenlegi formáció 6–7 éve alakult ki. Dob, cajon, ritmushangszerek, akusztikus gitárok, basszusgitár, elektromos gitár, zongora, cselló, fuvola található meg a hangszerek között. És persze az énekhangok. A hangszerelést, stílust rugalmasan kezeljük, szeretjük ezeket az adott alkalomhoz igazítani.

Mariann: A csapat nagyon különböző, és nagyon tehetséges emberekből áll. A fő kapcsolódási pont talán, hogy az imanyelvünk a zene. Dinamikus a formáció abból a szempontból, hogy nem esünk kétségbe, ha valaki nem tud eljönni egy-egy zenélésre, hiszen rengeteg rögtönzésre is lehetőségünk van így, ami segít rugalmasnak, frissnek maradni, illetve sokszor rácsodálkozni egy-egy dalra.

Én 2014-ben kerültem a csapatba. Tanultam hangképzést és jártam előtte kórusokba, de nem volt elég, mindig "éhes" maradtam utána. Nagyon jólesett a bizalom az együttes részéről, és végre kijöhetett belőlem az a rengeteg plusz energia, ami szorított. Ez most is így van, akkor érzem igazán, hogy élek, a helyemen vagyok, amikor az imperfectumban énekelhetek. A hangszereket is nagyon szeretem, meg tudok szólaltatni ezt-azt, de számomra nem ez a fő csapásirány. Közben kántornak is kitanultam, de a szívemben "gitáros" maradok. :)

Praesens Imperfectum. Azt jelenti: jelen idejű befejezetlen cselekvés. Hogy esett erre a névre a választásotok?

Lali: Imperfectum, befejezetlen, más értelmezésben nem teljes. Akár azt is mondhatjuk magunkra, hogy „tökéletlenek vagyunk”. Akár a zenénkben, akár életünkben – hiszen mindannyian esendők, bűnösök vagyunk, akik ugyanakkor megkapták a megváltás kegyelmét. Hogy élünk-e vele, az a mi döntésünk! Így, az „imperfectumos” tökéletlenség a megváltással válik „perfektté”, tökéletessé. Röviden: Isten nélkül nem teljes; sem a zenénk, sem az életünk. Ő van a középpontban, róla akarunk szólni. Ez az üzenet. De csak így, kisbetűsen: imperfectum. Mert nem mi vagyunk a fontos, hanem Ő.

Mariann: Számomra azt jelenti, hogy "not perfect", vagyis nem tökéletes. A tökéletlenség tudatának alázatát jelenti, arra emlékeztet újra és újra. Szorongós vagyok, és jó tudni, hogy ezt el lehet engedni, nem kell mindig tökéletesnek lennem. Az Isten az. Én csak beleteszem a magamét, amennyire adott helyzetben képes vagyok, a többi Őrajta múlik. Nekem az alázat nyugalmát rejti.

Egy korábbi bemutatkozásotokban azt olvashatjuk, hogy szeretnétek minél kevesebbet zenélni, hiszen fő célotok a csend értékét megmutatni az embereknek. Az első dalotok – A döntés – szövege is azt mondja, hogy „Dal nélkül énekelj tovább; a csend az új hazád!”. Miért tartjátok ennyire fontosnak az elcsendesedést?

Lali: Az idézet azt fogalmazza meg, ahogy a két alapító tag közül az egyik hoz egy komoly döntést és a karthauzi szerzetesi életet választja. Így mondhatjuk, úgy alakult az együttes, hogy feloszlott 😊 Ez az indító élménye az együttesnek, hogy „minden percben Krisztus számít rád!”. Mindenkire ott, ahol éppen van, amilyen talentuma éppen van.

Mariann: Isten a csendben jut szóhoz. A dal, a zene segíthet lenyugodni, ellazulni a léleknek, vagy lángra gyújthatja azt – nálam ez a szent zene fokmérője: Istenhez vezet-e? Ha igen, akkor a Szentlélek működött közre a dal születésénél és előadásánál. De végülis, sosem a zene a lényeg, hanem a találkozás Istennel. Ezért lesz mindig Szolgálat az egyházzene.

A Balakat során – többek közt – zenés és csendes szentségimádási időszakok váltják egymást. Ti személyesen melyik szentségimádási formát érzitek jobban sajátotoknak?

Lali: Én személy szerint mind a kettő formát nagyon szeretem.

Mariann: Mindkét formát szeretem. De azt hiszem, ez lelkiállapot-függő. A zenésben nehéz eltalálni a dalok és a csendek egyensúlyát, itt kénytelenek vagyunk a belső hangra hagyatkozni, ráhangolódva az imádkozó egyénekre és közösségre. Amit kevésbé szeretek, amikor a zenésben kihagyják a csendet, és kényszeresen teletömik imákkal. Miért nem merjük engedni szóhoz jutni az Urat? Egész okosakat mond néha. 😉

Ha már szentségimádás: zenei szolgálat teljesítése közben vagy magánszemélyként van-e különlegesen kedves élményetek szentségimádásról?

Lali: Fiatalként abban a kis nyugat-magyarországi faluban, ahol felnőttem, minden hónapban egyszer tartottunk taizéi imaórát, szentségimádással. Nem voltunk sokan, néha 2–3 ember, néha 10–12. Nem is ez számított, hanem az a meghittség, közvetlen találkozás lehetősége, amely adott volt számunkra. Ezek az alkalmak nagyon belém ivódtak. A másik alkalom, amely rendszeresen visszatér, az Egerszalóki Ifjúsági Találkozók szentségimádásai. Itt is elsősorban az a fakultatív, sokszor késő éjszakába nyúló imádságcunami, ami a hivatalos program után a templom falai között minden este megvalósult. Nagyon sokáig ezek a szentségimádások nem voltak a hivatalos program részei. De feltámadt a fiatalok szívében az igény, hogy találkozzanak Jézussal közvetlenül, vele virrasszanak, imádkozzanak az ének dallamaival, a csenddel, a kötetlen személyes imával, a szemek ragyogásával, a közösség erejével.

Mariann: Egy hajnali međugorjei csendes szentségimádás nagyon kedves a számomra. Nehéz leírni. Nagy szeretetélményben volt részem. Olyan ujjongás vett erőt az egész lelkemen, amit azóta is őrzök magamban. Utána kisétáltam a könnyező térdű Feltámadt Krisztus szoborhoz. Életem egyik lelki csúcspontja volt.

Egy másik nagyon kedves emlék egy imperfectumos szentségimádás, ahol én választhattam ki, hogy mit olvasok fel a dalok közti felvezetőként. Ez a húsvéti időszakban volt, és a Feltámadt Krisztussal való találkozásokból szemezgettem. Magam is megrendültem közben, mennyire kézzelfoghatóvá, szinte megérinthetővé vált Jézus jelenléte. Remélni tudom, hogy nem csak számomra.

A Balakat folyamán szeretnénk biztosítani a hozzánk ellátogató fiataloknak a lehetőséget arra, hogy meg tudjanak állni kicsit és Jézusra figyelni, akár csendben, akár zene segítségével. Mint ifjúsági találkozók tapasztalt résztvevői, milyen tanácsot adnátok a hozzánk érkező fiataloknak? Nektek mi segít ilyenkor a ráhangolódásban?

Lali: Legyetek nyitottak! Soha nem tudhatjuk, mi által, kin keresztül szólít meg minket Isten! Hagyjunk lehetőséget és teret a találkozásra.

Mariann: Először is jó kicsit testi-lelki távolságot tartani a többiektől. De ha "magunkra maradunk" az Istennel, akkor leblokkolhatunk. Én sokszor leblokkoltam, amíg magammal voltam ilyenkor elfoglalva: mit mondjak, mit imádkozzak, méltó vagyok-e, szól-e hozzám az Úr stb. Nagy segítség volt, amit valamelyik Szent Teréznél olvastam: lélekben olyan szituációban időzni Jézussal, amikor biztos nem utasít el, mert rászorul az emberre. Pl. a Getszemáni kert, ahol olyan magányos, és úgy gyötrődik. Vagy amikor annyira fáradt, hogy a vihar ellenére sem ébred fel a bárkában. Elég ott lenni Vele, nézni Őt, együttérezni. De sok olyan szereplő van az Evangéliumban, akinek a helyébe odaképzelhetjük magunkat, mert épp hasonló lelkiállapotban vagyunk, ez is segíthet találkozni Jézussal. Aztán már Ő irányít – és az csodálatos.