Lóczi Tamás atya

Kedves Tamás Atya! Balakaton, a pénteki napon a szentségimádásról fogsz nekünk előadást tartani. Fiatal korodból van meghatározó élményed a szentségimádással kötődően?

Mint sok gyerek, kiskoromban én sem tudtam mit kezdeni a szentségimádással. Amikor egy-egy alkalommal belecsöppentem, persze próbáltam teljes szívvel átérezni, hogy ki előtt is térdelek, de az igazat megvallva nem tudtam mit kezdeni Isten ilyen formájú jelenlétével.

Ezzel szemben a szentáldozásokról voltak mély élményeim. Különösen egyetemista koromban fordult elő, hogy egy-egy szentgyónás és áldozás után könnyeztem. Nem fájt semmim és azt sem mondhatnám, hogy olyan rendkívül súlyos bűneim lettek volna (bár minden bűn egy tragédia). Én azonban mégis úgy éltem meg az egészet, hogy Isten engem a halálból mentett meg. Döbbenetes volt megélni azt, hogy Ő azok után is szeret és bizalmat szavaz nekem, hogy én milyen érzéketlen voltam vele.

Változtak-e az évek során az érzéseid a szentségimádással kapcsolatban? Másképp élsz meg most egy szentségimádást, mint tizen-huszonéves korodban?

Természetesen ma már bővebb a repertoárom abban a tekintetben, hogy mit kezdjek az Úrral. De azóta egy másik átalakulás is végbement bennem. Egyre kevésbé lett fontos a szöveg és az, hogy mit csináljak a szentségimádás alatt és egyre inkább kiemelkedett a csend szerepe és az, hogy csak „legyek” Előtte. Rájöttem arra, hogy legnagyobb igyekezetem ellenére sem tudok elég jó lenni (mármint abban az értelemben, hogy megérdemeljem az Urat) és a legszebb is kevés neki azokból, amit adhatok. Marad az elcsendesedés, az alázat, és az elfogadás. Nem tudunk és nem is kell semmit tennünk azért, hogy az Úrnak fontosak legyünk. Hogy Ő bármikor újra meghalna értünk akármilyenek is vagyunk és bármit is tettünk.

Sajnos ebben a világban nem igazán van ingyenes szeretet-élményünk. Ha el is fogad bennünket valaki, a mögött is gyakran érdekek húzódnak. Igazából mi is ezt próbáljuk felkínálni másoknak (valami képességünket, kapcsolatainkat, valamit amivel a másik jól járhat), mert a szívünk mélyén nem merjük elhinni, hogy szerethetőek lehetünk csak úgy önmagunkért.

A szentségimádás tehát nagyon messze áll világi tapasztalatainktól. Nem merjük belevetni magunkat igazi mélységeibe, pedig odabent, legbelül erre vágynánk a legjobban. Ezért amikor Isten elé lépünk ki kell szakítani magunkat minden evilági relációból, érdekszférából, mert Ő valami egészen mást akar adni nekünk.

Nem vigasztalni jön, nem restaurálni, nem elviselhetővé tenni ezt a kemény, való világot, hanem megmutatni az igazit. Isten szentségi jelenlétével megmutatja az eredetit, hogy el ne felejtsük, honnan jöttünk, hová tartozunk igazán. Amit ő kínál igazi betöltése életünknek, a világ szórakozásai szánalmas utánzatai és pótcselekvései az igazi életnek. Nem véletlen, hogy azokból sosem elég, egyre nagyobb dózis kell és egyre nagyobb utánuk az üresség, értelmetlenség.

A Vele való kapcsolat után nincs másnaposság, nincs megbánás, lelkiismeret-furdalás, nincsenek eldobott életek, nincs rangsor ember és ember között.

Melyik a teológiai tanulmányaid alatt megismert gondolatok segítették számodra a szentségimádás mélyebb megértését?

Nem tudom, hogy mennyire kellenek komoly teológiai ismeretek ahhoz, hogy valaki mélyebben megélje a szentségimádást. Szeretet-készség kell, ami talán mindenkiben megvan. Az, hogy ezt a vágyat melyikünk hol találja meg, az dönti el azt, hogy tudunk-e mit kezdeni a szentségimádással.

A hozzám legközelebb álló igazságok egyike az, amit Oltáriszentség himnuszainkban találunk. Amikor először olvastam Aquinói Szent Tamásnál, hogy pelikánnak nevezi Jézust, furcsának találtam, hogy jön össze a Megváltó egy vízimadárral. Aztán megtudtam, hogy a pelikán, ha nem tud mit adni eledelül fiókáinak, csőrével felsérti saját bőrét, hogy az onnan kibuggyanó vére tartsa életben a kicsinyeket. Szó szerint vére árán menti meg őket és képes lenne belehalni abba, hogy ők élhessenek. Aztán azt a sort is szeretem egy másik énekből: „Oltáriszentség, térden áll, Mindenki: koldus és király.” Sokáig csak úgy értelmeztem, hogy az Oltáriszentség előtt mindenkinek kutya kötelessége térdelni. Előtte eltűnnek azok a társadalmi különbségek, amelyek szembefordítanak minket egymással. Előtte emberek vagyunk, akikkel Isten kapcsolatba, sőt közösségre lépett. A másik értelem talán még sokat mondóbb. Az a „mindenki” ugyanis mi magunk is vagyunk, egyesével. Mi vagyunk az Oltáriszentég előtt egyszerre koldusok és királyok. Hiszen mit tudnánk felmutatni a mindenható Isten előtt, ami összemérhető lenne vele? Tehát koldusok vagyunk. És mi adna nagyobb méltóságot, kincset, meghatározottságot nekünk, mint az, hogy magunkhoz vehetjük azt az Istent, aki életét adta értünk? Azaz mindannyian királyok is vagyunk előtte. Itt eltűnik minden önhittség, de eltűnik minden kishitűség, önbecsülés-hiány és önmagunk értéktelenségének sokszor kísértő tudata is. Amikor az Oltáriszentség előtt vagyunk, a helyünkön vagyunk. A szó legigazibb értelmében. Ott, ahol mindig is lennünk kellene.

Neked a mindennapokban hogyan képezi életed részét a szentségimádás? Mit ad neked?

Számomra, papként megadatik az a kegyelem, hogy a legközelebb lehetek az Oltáriszentséghez, a szentmise átváltoztatása utáni pillanatokban. Ilyenkor tudatosan nem engedem meg magamnak azt, hogy csak hivatalból, rutinosan hatjsak térdet. „Úgy mondd ezt a misét, mintha életed első, utolsó és egyetlen miséje lenne!” A mise nem egy show-műsor. Itt a köztünk megjelenő Jézus Krisztus a fontos, nem én.

Érdekes volt megélni azt, hogy a járvány alatti lezárások idején, amikor a nép részvétele nélküli misét lehetett csak bemutatni, a plébánián sokszor térdelve maradtam hosszú percekig az átváltoztatás után, hiszen akkor ott ezzel senkit sem tartottam fel. Nekem azonban mindez sokat adott.

Az egyházi pályád során gyakran dolgoztál fiatalokkal. Hogy látod, a felnőtt élet kezdetén lévő fiatalok milyen kérdésekkel fordulnak az egyházhoz, és ezekre hogyan tudja megadni az a választ?

Tény, hogy elég nagy a szakadék a mai fiatalok és az Egyház között. A tartalmat nem megkérdőjelezve, sokszor úgy érzem, hogy nem keressük mi, az Egyház tagjai azokat a formákat és csatornákat eléggé, amiken keresztül jobban el lehetne érni a mai fiatalokat.

A meghallgatás azt gondolom, hogy nagyon fontos igény a fiatalok részéről. Az, hogy velük együtt haladjunk az úton, és ne csak okoskodjunk. Jézus is mellé szegődött mindenkinek, nem pedig kioktatta az emberek. Ha a fiatal érzi, hogy nem hiszem szentebbnek magamat nála, bizalma lesz irántam. Ha tapasztalja, hogy én is úton vagyok, megéreztem, megértettem valamit az egészből, de nem birtoklom azt, akkor társának tekint. A fiataloknak látniuk kell rajtunk azt, hogy mi is keressük az Úr arcát, odakuporodunk mellé, hogy tanuljunk tőle.

Miben látod egy ifjúsági találkozó, mint a Balakat erejét? Mit adhat ez a fiatal felnőtteknek? (megjegyzés: 18-35 év a célcsoportunk)

Óriási dolog, hogy egy fiatal időt ad életében Istennek, eljön egy ilyen találkozóra. Tudjuk, hogy ma mekkora dömping van a kínálat terén a többnapos fesztiváloktól kezdve az esti sörmeccsekig. Nem az a baj, hogy vannak programok és lehetőségek, hanem az, hogy ezek értéke összemosódik. Természetesen megvan a helye egy mozifilmnek és egy bulinak is az ember életében. De az „csak” kiszakít minket a hétköznapokból, „csak” agyradír. Sajnos sok fiatal nem is akar többet egy hétvégétől. Elég nekik annyi, hogy elfeledtesse velük a problémáikat, kötelességeiket, elodázza döntéseiket és hogy késleltesse azt, hogy fel kelljen nőniük. Ez kellemes lehet, de semmiképpen nem nevezhető megoldásnak.

Egy katolikus ifjúsági találkozó abban segít, hogy utakat mutat azokra a kérdésekre, amik igazán foglalkoztatnak minket: miért élek, mit kezdjek magammal, hogy lehetek hasznos, hogy érem el, hogy szeressenek és elfogadjanak mások, stb. Aki sohasem szán időt ezeknek a kérdéseknek a tisztázására, az állandó létbizonytalanságban lesz. Ha egy ilyen találkozón lehetőséget adunk Istennek, Ő megadja a válaszokat a legváltozatosabb formákban, sokszor a legkevésbé várt személytől vagy programon keresztül. Ezek után a lazább szórakozások is más megvilágításba kerülnek, mert életem beirányozottságát tisztáztam. Biztonságban vagyok, értem magam és a körülöttem lévő világot. Ezek után már nem fog megzavarni és lealacsonyítani egy „hétköznapi” buli.

Egy tanulmányi szünetet tartva a papi pályádon Kanadában töltöttél hosszabb időt, ahol jogi tanulmányokat végeztél. A Balakat során vendégünk lesz Fodor Réka missziós orvos, aki az afrikai katolikus közösségekről mesél a hozzánk látogatóknak. Halljunk hát kicsit a tengerentúlról is!

A katolikus lelkiségből sok minden kiveszett nyugaton. Hónapokig vártam nyitott gyóntatószék ajtóval a templomba érkezőket, de csak két család érezte fontosnak, hogy legalább időnként gyónjon. Nincs bűntudat. Ahol pedig a bűnt nem lehet bűnnek nevezni, ahol csak vélemények vannak, ott az egyház szolgáltatóiparrá válik, akinek kedvében kell járnia a híveknek. Ahol pedig nincs mélység, ott nem látszik az igazi magasság sem. Az Eukarisztiát ott nem veszi körül az a fajta imádat és vallási áhítat, mint nálunk még igen. Kilúgozódott a katolikus hit. A protestáns egyházkép sokkal erősebb.

Ami viszont kétségkívül pozitív ott és eltanulandó, hogy az emberek figyelmesek egymás iránt, türelmesek, elfogadóak, segítőkészek. A jót keresik a másikban. Mindent megköszönnek, mindenért elnézést kérnek és rendkívüli módon motiválják egymást. A közösségi szolgálat, az önkéntesség a vérükben van. Teljesen természetes nekik, hogy a kötelezőnél többet tegyenek, adakozzanak nemes célokra, és munkájukkal segítsék szűkebb lakókörnyezetüket. Egyszóval: jó érzés ott élni. De ha nem vezetik ezeket a humán értékeket tudatosan Istenre, attól tartok, el fog tűnni Kanadának ez a szépsége.

Korábbi interjúban a szentekről a következőképpen fogalmaztál: “Minden nap több és jobb akar lenni, mint tegnap volt. Nem ül le az élete.” Ez akár egy sikerességi tréningről kihallgatott mondat is lehetne. Mi segíthet motivációt meríteni, elindulni az életszentség útján?

Ezek a mondatok valóban kísértetiesen hasonlítanak egy motivációs tréning frázisaira, csak míg ott erre az erőforrást csak magadban akarják megtaláltatni veled, addig a szenteknél ez mindig kívülről jön, meghaladja őket. Nem versengést szít, hanem alázatra vezet és mások szolgálatára. A mi sikerünk nem létezhet mások sikere nélkül. A mi sikerünk - ha egyáltalán lehet ezt a szót alkalmazni az életszentségre - érdemtelenül ér bennünket, kapjuk, hálával tartozunk érte és tovább kell adnunk.

A szent rájött, mennyire nem tudja jól csinálni a dolgokat egyedül, ha csak magára alapoz. Téves az a kép, ami a szenteket egy szinte születésüktől fogva tökéletes, merev, változatlan kőszobornak ábrázolja. Én bármelyik életét is olvasom, mindenhol egy kalandos, küzdelmes, sokszor zsákutcákkal teli életet látok, amely összességében mégiscsak vezetett valahová, mert a szent átadta az irányítást benne Istennek.

A Balakatra érkező fiataloknak milyen tanácsot adnál?

Szánják rá az időt, a figyelmet és ne csináljanak vele párhuzamosan más dolgokat. „Fél szívvel sem asszonyt, sem Istent nem lehet szeretni” volt egy paptársam jelmondata. Kedves balakatos fiatal! Nem engedheted meg magadnak, hogy elmenj az üzenet mellett, hogy ne vedd észre, ne jusson el hozzád az a felismerés, tapasztalat, ami döntéseidben akár egész életedet megváltoztathatja. És ne feledd! Te ugyanúgy felelős vagy a másik lelki fejlődéséért! Milyen szuper lesz odaát, amikor megtudjuk egymásról, hogy egy-egy mondatunk, szolgálatunk, tekintetünk mit indított el testvéreinkben!

Az interjút Gosztonyi Csenge és Palásti Bálint készítette.

Kapcsolat

Bármilyen kérdéssel keress bátran minket az info@balakat.hu e-mail címen!

Kövess minket a facebookon is!